MAGYAR LETTRE INTERNATIONALE 86. 2012. ŐSZ
– vendégünk: HÁY JÁNOS –
A Lettre őszi számában jelennek meg Háy János idén nyáron a pozsonyi Projekt Fórum
Mirrors of Europe programja keretében készült németországi útijegyzetei.
Ebből az alkalomból tervezzük ezt a felolvasást és beszélgetést Háy Jánossal a lapunkban
megjelent németországi, indiai és amerikai útibeszámolói alapján, amelyekből itt közreadunk mutatóba, kedvcsinálónak néhány részletet.
Európa szelleme
Van-e Európának szelleme, s ha van milyen? Egy keresztény szellem, ami
ijesztgeti a muzulmánokat, vagy egy multikulturális szellem, ami ledarálja
lassan-lassan az összes tradíciót és az Európai lakosságot egy múltját vesztett
konzumtömeggé változtatja, amelyik péntek délután ellepheti a nagyvárosok
bevásárlóutcáit és akcióban vásárolhatja a valójában felesleges holmikat?
Vagy Európa szelleme titokban Mohamed küldönce, aki a színfalak mögött
egy gigantikus kalifátus felépítésén dolgozik, ahol végre a Sarija törvényei
szerint él mindenki? S ha a vezető államok felől nézzük, Európa szelleme
esetleg francia, aki a szórakozás, könnyed társasági viselkedés megszállottja
vagy angol, a királynő arisztokrata követe, aki gőgösen visszahúzódik a
szigetországra, ha valami nem tetszik a szövetségesek működésében, netán
német? Európa szelleme egy szorgalmas német, aki berzenkedik, hogy a
rosszul szervezett, elkényelmesedett déli országok elpacsizzák a pénzét? Ha
egyáltalán van Európának szelleme, félni kell tőle, főleg, ha az a szellem német?
Vagy örüljünk, hogy most épp abba a korba értünk, hogy a régi szellemek
kipusztultak, az újak meg még gyerekek, nem lehet róluk tudni, miképpen
működnek, ha majd felnőnek egyszer?
Állsz Nagy Károly márvány trónszéke mellett Aachenben, azon a helyen,
ahonnét a klasszikus értelemben vett Európa története elindult, s pontosan tudod,
hogy lehetetlen olyan helyet találni, ahonnét biztosan láthatóak volnának a
folyamatok, hiszen te magad is részese vagy ennek a változásnak.
(Lettre, 86, 2012 ősz)
INDIAN TIME AND MY FATHER
Ha nem bírod, hogy közel jönnek, s átütik azt a falat, amit megszoktál, hogy tartasz magad és
mások közt, vesztettél. Ha nem bírod, hogy hozzád érnek, hogy megfognak, hogy a válladra
teszik a kezüket, hogy amikor eltávolodnak, csak füst jön közétek, és zaj, vesztettél. Állsz a
régi Delhi piacán (Chandni Chawk) vesztesként, a hangok tejesen eltöltik az agyadat, azt sem
tudod fejben tartani, hogy hová mész, a müezzin kántál. Hangszóróról jön. Ezt a technikai
eszközt nem veti meg a régi vágású vallás. Látod a törésvonalat a hindu és muzulmán delhi
között, ahogy itt-ott átüti a hang. Néha persze terroristák is határt akarnak sérteni, középületek
mellett homokzsákok mögé húzódott géppisztolyos katonákat óvják, mint a Mumbai
merénylet is bizonyítja: látszólag a biztonságot. Megrettensz, bárhol bármi megtörténhet, de
ha rettegsz, vesztettél. Aztán, hogy igen, tovább a világ legnagyobb fűszerpiacára, ahol
mindenki köhög és köpdös, bálákban alig ismerős fűszerek, a szag olyan sűrű, hogy nem lehet
nem köpni és te is köpsz, rá az utcakőre, a többi köpés tetejére. Itt senki nem rejti el
zsebkendőbe bugyolálva a váladékot. Szívd az orrodból a szádba és köpj! Riksásokat hajtasz
el és önkéntes idegenvezetőket. Szinte ingyen megmutatnak mindent, szűk utcákban megbújó
márványfaragásos paloták, a középkori falakat át meg áttörik a vízvezetékek, fölötted
összevissza villanykábelek futnak, bármikor rád szakadhat a kettőhúsz, sötét zugokban az
ipari forradalom idejét idéző gépeken dolgoznak a munkások, múzeumipar, arrébb aranyat
olvasztanak, kicsi tégelyekben, ezeréves kőkohóban, véletlen rádakadt idegenvezetőd
útközben üzletekbe visz be, hogy vegyél valamit, százalékot kap, de azt mondod: nem. Ha
nem tudsz nemet mondani, vagy elfogadni az igen következményeit, hogy egy átláthatatlan
rendszerbe kerültél, ahol kézről kézre adnak, s itt is, ott is leszednek rólad egy kicsi pénzt,
vesztettél. Ha mindig jól akarsz járni, ha nem tudod: azzal, hogy Indiában vagy eleve jól
jártál, vesztettél. Ha a szüleid mindentől óvtak, ha nincs benned elég baktérium, ha
sterilizálták otthon a vécét, és baktériumölő szappannal mosdattak, vesztettél. Az első adandó
alkalommal, amikor bemész egy kifőzdébe, utcán a konyha, sárból tapasztott kemencék, belül
asztalok, helyiek ülnek és esznek kizárólag jobb kézzel, a balt másra használják, nézd meg az
útikönyvekben, mire, fémtányéron érkezik az étel, lepények és szaftos erős zöldségek, amikor
ezt az ételt elfogyasztod, a hasadból kitör a láva és rohansz üríteni, frecskel ki belőled az
olvadt ürülék, vagy nem, várat magára két hetet, s valami féreg nő a beleidben, amit kiirtani
hónapokba telik. Ha steril környezetben nőttél föl, vesztettél. Nevet rajtad a sok indiai, és a
szemedbe néz, mert szembe mernek nézni, ha te nem mersz velük egynézésre jutni, vesztettél.
A távolságtartó viselkedést megvetik, nem tekintenek senkinek csak egy külföldi tárgynak,
akinek pénze van. Ha nem tudsz a szemükbe nézni, ha nem tudsz odahajolni hozzájuk, ha
nem látod a nyomorultságban az érvényességeket: vesztettél. Turista vagy, s India egy
turisztikai célpont. Idegen maradsz egy idegen helyen.
(Lettre 73, 2009 nyár)
Ott mindenki szabad, gondoltam, még a faluban éltem, de már nem akartam ott. A zárt
közösség véd, amíg a tagja vagy, de mihelyt megszimatolják, hogy kilógsz a sorból ellened
fordul, vagy te fordulsz ellene, hisz elviselhetetlen a zártság, a szabályrendszer immáron nem
biztonság, hanem fogság. Ott olyan fickók élnek, akiknek csak arra kell figyelniük, hogy
teljesen azok legyenek, akik lenni akarnak, nem kell olyat csinálniuk, amit a társadalom
kényszerít rájuk, ők eleve másképp élnek, s ezért nem kerülnek börtönbe, nem gyűlölik őket
a tanáraik, és a szüleik. A képzelet legyártotta a szabadságot, ha csak egyetlen kis tárgyat is
birtokoltunk abból a szabad világból, szinte már mi is éreztük, hogy szabadok vagyunk. Egy
nejlonszatyor néhány angol felirattal, az már a szabadság volt, ha meg olyanunk nem volt,
magunk írtuk rá, hogy I hate them, hogy utáljuk azokat, akik körülvesznek minket, mert ők
ennek a rabvilágnak a foglárai. Egész nyáron egy piros címkés léviszért dolgoztam, apám
elfordult, amikor az ecseri piacon kipengettem az ezerhármat érte. Nem bírta látni, hogy
értelmetlenül szórom el a pénzt, hogy két hónapot dolgozom egy szar nadrágért, ami különben
is ellenszenves volt neki, mert a naplopást, a hangos zenét, a kábítószer-fogyasztást és a
hosszú hajat szimbolizálta. És valahol igaza volt, mert épp azért tudtam odaadni érte a pénzt,
mert tényleg nem egy nadrágot vettem, hanem egy kicsi darabkát a szabadságból.
(Lettre 82, 2011 ősz)
A belépés díjtalan.
