a litera.hu és a Nyitott Műhely közös kritikai beszélgetéssorozata
LÁTÁSCSAPDA – BESZÉLGETÉSEK EL KAZOVSZKIJJAL
(Magvető Könyvkiadó, 20012/ című kötetről beszélget
Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Vári György
A könyvről:
Azt látjuk-e, ami van, vagy azt, amit látni szeretnénk? Ha egy műalkotásra tekintünk, mennyiben határozza meg látásunkat a végtelenül sok kulturális beidegződés, mélyen gyökerező előítélet, felszínes pletyka? Fontos-e, hogy a képet megfestő művész kicsoda? Többek között ezek az egyszerű, mégis nehezen megválaszolható kérdések térnek vissza a Látáscsapda szövegeiben, kérdező és kérdezett egyaránt makacsul keresik rá a választ.
El Kazovszkij, a 2008-ban elhunyt képzőművész életművét dolgozza fel a könyv, méghozzá a személyiségéhez legjobban illő formában: beszélgetéseken keresztül. A közel három évtizednyi idő alatt készült huszonkét interjú és riport vezeti be az olvasót, egyre mélyebbre merülve ebbe a zseniális, egyszerre fájdalmas és gyönyörű világba. Mindegyik szövegből kiderül, hogy ez a világ már a kezdetektől teljesen koherens, s hogy mindenkit megigézett, aki csak a közelébe került. Végigolvasva a könyvet magunk is érezzük ezt a delejes erőt, mintha mi is szemtől szemben találkoztunk volna El Kazovszkijjal.
A beszélgetéseken kívül a kötet tartalmazza két saját szövegét is, melyek érdekes dokumentumok, valamint Földényi F. László gyönyörű búcsúztatóját.
Részlet a könyvből:
„A szóban átadható tapasztalat nagyon kevés. Nem verbalizálható. Ez ugyanis szinte misztikus tapasztalat. És a misztikus tapasztalatról tudjuk azt, hogy hiába van, megoszthatatlan. Pontosan azért az, mert valami olyat tapasztal az ember, ami emberi nyelven, verbálisan alig közölhető. Mikor az ember beindítja a festés rítusát, akkor a semmiből valamit ki akar halászni, ki akar vágni egy új világot, egy új szigetet a nemlétből. Mindenki tudja, hogy neki milyen rítus segít, amitől, úgymond, munkába lendíthető. Vagy a múzsát hívja elő: elkezdek szögelni vagy alapozni. Valaki így, valaki meg azzal, hogy szellemi mutatványokkal lendíti magát előre, előre a semmibe. Először tehát csak valamit csinálok, akármit. Erősítem magam, hogy elkezdjem a munkát. De utána, ha nem kerülök egy transzszerű állapotba, akkor nem történik semmi. Mert amíg nem kapcsolódik ki a reflexió, addig folyamatosan külső néző vagyok. Akkor nem nyílik meg az a még nem létező valóság, aminek valahogy ott meg kell születnie, láthatóvá kell válnia. Tehát az elején még a „semmiből építkezem”, közben a vászon már elkezd válaszolni, aztán egyre inkább látok már valamit. Ez a nemlét ugyanakkor a „minden lét” is természetesen. A dolgok összessége. De hát az összességet, mint a fehér fényt, az összfényt, azt nem látjuk. Átlátszó számunkra. Mondjuk úgy, hogy az Isten testéből vágjuk ki azt, ami létrejön. Tehát a mindenségből. Csakhogy a mindenség egyszerre nem látható. Láthatóvá kell tenni, kimetszeni. Mint a szobor a márványtömbben: egy tömb, amiből kitisztítom a képet. Persze a másik út is működik ezzel egy időben: (ahogy a tudományos megismerés zajlik), hogy a teljes semmibe lépek. De ott is azt tapasztalom, hogy ez a semmi, ez már valami, csak nekünk ki kell metszeni egy konkrétumot belőle a látás fókuszával. És a vásznon már látni is lehet, hogy a mindenből éppen láthatóvá tettük azt a kiszemelt valamit.” (E.K.)
RÉSZLET A LITERÁN: http://www.litera.hu/hirek/latascsapda-beszelgetesek-el-kazovszkijjal-72257
Az Előhívás februártól újabb szemeszterbe kezdett. Arculatát és hagyományait megőrizve a szerkesztő-beszélgetőtársak az eddigi témaválasztásokhoz és dramaturgiához képest némileg irányt módosítottak; ebben a szériában a folyóiratok aktuális, maximum néhány hónapra visszatekintő esszé-megjelenései között válogatnak.
Az ELŐHÍVÁSRÓL részletesen a Literán: http://www.litera.hu/dosszie/elohivas
Az est a MASZRE támogatásával jött létre: www.maszre.hu
A belépés díjtalan.
