Vendégünk: MARNO JÁNOS költö
Marno János 1949. március 3-án született Budapesten. Költő, műfordító.
Kötetei:
Együtt járás, Kozmosz, 1987.
A múzsa és a bábu, Holnap, 1989
A cselekmény — Isten ha egyszer lábra kap, Holnap, 1990.
A vers akarata, Tevan, 1991.
Az albán szálló, (versek) Holnap, 1992.
Fellegjárás, Jelenkor, 1994.
Marokkő (versek) Pesti Szalon, 1996.
Az anarchia szórendje (kisprózák) Palatinus, 1997.
Nincsen líra V nélkül (válogatott és új versek) Palatinus, 1999.
Daidal, Jelenkor, 2001.
ÁRNYAKT
Lavórban úszol. Ujjadat meg-markolja egy kislány, a szomszédból, úgynézed,
a lelkész lánya. Ám ez közelsem szentírás. A víz sem mondható át-tetszônek
éppen, kelletlenül vagy benne, muszáj levegôt nyelned, sűrűés nyers, mint
a rideg valóság, bárcsak ne is volna tested, és más testéért sem
lelkesedszhetek óta. S szó sincs róla, hogy lelkedaz szabad volna; ki van
merülve csupán.Rángatja ujjadat a lányka, mintha kérdéstfeszegetne, mi
lenne
az, nem firtatod nála, nem szólsz bele a műveletbe; hagyodmagad, mint
mindig. Tények nem izgatnak, mindigcsak az elemzés, nézet, réteg, s így
tovább… – e rém-álmot azonban nem tudod értékelni.Hova tenni. Kitekered a nyakad, és úgysem. Ha megszólalnál, sem tudódnék ki más,mint hogy kicsúszott
valami a szádon. Egy jajszó, teszem. Fohász. Kihez. Talán a
Meg-feszítetthez, régi szokás, ezért is való-színűsítheted, akkor is, ha
egyébirántmindent a fonákjáról látsz. Visszatetszôleg.Érdek mintha nem is
fűzne más az egészhez,csak elszakadni attól, amit elérhetsze pályán.
Szavadat úgy sem érted ébren.Minek nézd hát magad a kislány szemében,ha
színét nem látod, csak esélyét érzed,hogy körmödre ô nézzen,
felpiszkálniszunnyatag kedélyed. Célja lehet ilyesmi.Nincs megírva direkt.
Madár húz el haránt az üvegtábla mögött, nagyra becsülöd, ésfejedbe vésed,
ahogy lassan enyészve száll,egy ínyenc dögevô, amint épp magát eszi.Aztán
mik nem jutnak az ember eszébesokszor egy életen át. És nem állnak
össze,nem
fogják egymást e gondolatok, elhűlveegymástól inkább ôt veszik mindegyre
elô,míg ô maga, párját ritkítva, véget nem vetnekik. Csupán a félelem tart
ki makacsulmellette, a gyomrában fészkel, s onnan nyomja a szívét, hogy
háthogyha mégis másvalaki;s az kerülgeti hányinger gyanánt, a hány-inger
képében, az üvegtáblán; a kislányis ott van, nem álmodta. Nem alszol,
reszketsza szürke ónedényben, árnyéka felszárnyal,szétterül lassan s némán
rátok ereszkedik.Persze, a lányka sem nyughat, csuklik és ásíta fojtó
idegességtôl, ujjadat öklébezárja, és úgy kapaszkodik utána,
minthogyhakibúvót keresne, s siklasztja duzzadt kis kéklôcsuklóját az
összegyűrt tenyeredbe. Meghatódsztôle és megsüketülsz, s csak nézed, hogy
lükteta szembogara. A környezô zöldben áttetszôszínek vizében elmerülsz, s
egy örökéletenkeresztül nem ismersz sehol önmagadra.
A költővel Vajda Péter újságíró beszélget.
