Nem sztárparádé. Színészparádé. Képességei csúcsán mindenki, mintha megbabonázta volna őket a rendkívüli feladat. A nevek fölsorolhatatlanok. Papírforma szerint képtelenségnek hangzik a moralizáló forradalmár-entellektüel Báti József szerepét az antiintellektuális karakterű Eperjes Károlyra osztani. Ahogyan rácáfol a papírformára, az több színészi bravúrnál, az színészi tehetség dolga: ilyennek született. Takács Katalinnak, Cinner Erzsébet szerepében, emancipált-neofita mozgalmi apácából kellett „gyenge nővé” olvadnia, ő többet tett ennél: apácaként is magába szerelmesíti a férfinézőt, a gyenge nőként is tiszteletet ébreszt egy valószínűtlenül okos és érzékeny századelejei nőfigura iránt. Andorai Péter pedig ránk súlyosul egy végtelen szomorúságú költőforradalmár, Lénárt Ágost szerepében.
Csak egy név még: Dömölky Jánosé. Kevés, ha azt mondom, hogy rendezői pályafutása legnagyobb teljesítményét nyújtotta az Optimistákkal. Mert azt kell mondanom, hogy a magyar televízió-játszás eddigi történetének legnagyobb – legsúlyosabb – teljesítménye is ez. Én igenis fontosnak tartom a „tetszési indexet”. De most az sem számít, ha ez az index – netán – alacsony lesz. Hogy az egyik kulcsszereplő (Vértes elvtárs – Lukács György) frazeológiájával szóljak: ránk, akik a partikularitásba süllyedtünk, számonkérőn néznek e történet nembeliségre törő hősei – miért tessen ez nekünk? Patetikusan hangzik, mégis mondom: kaptunk egy tévéjáték-sorozatot, amelyet talán meg sem érdemlünk.” Faragó Vilmos (Filmvilág, 1985. szeptember)
Belépődíj: 600 Ft (Jegyszedő kerestetik!)
